blog

Piszok a lámpabélen

2017.08.22 14:34

Közeleg az iskolakezdés. Augusztus 20-a után mintha a Nap is másként sütne, és mintha a levegőnek is más illata lenne… A pihenés után újra itt hát a tanulás ideje! Tudományra fel! A mecsesaruhaz.hu bloghasábjain adtunk már tippeket, hogyan lehet izgalmassá tenni egy fizikaórát gyertyák segítségével, javasoltunk érdekes kísérleteket, és tisztelegtünk letűnt korok tudósai előtt, akik a gyertyák titkait kutatták.

A gyertyáknak azonban a nyelvtudományhoz is közük lehet, ha úgy akarjuk. Izgalmas például utánajárni, honnan ered egyáltalán a magyar gyertya szavunk. A kutatások szerint honfoglalás kor előtti csuvas típusú török nyelvből származó jövevényszóról van szó (ahogyan ilyen gyökerei vannak a bölcső, búza, gyász, gyerek, szőlő, tükör stb. szavainknak is), melynek szótöve a yar- ‘fénylik’ jelentésű ige. A magyarba valószínűleg a jarta alak kerülhetett. A hasonló kezdetű jövevényszavak első hangjai mára gy-vé változtak, a szóbelseji -t-ből pedig rendszerint lágyabb -ty lett az idők során, mint ahogyan a hártya, kártya szavunkban is. A török eredeti valószínűleg fából hasított világító szilánkot jelenthetett. Az altáji yarta pedig a halászatnál használt fáklya megnevezése.

Vagy itt van egy másik nagy szócsalád is, amely a világ bármelyik táján ismerősként csenghet. A latin candeo, fényleni, világítani jelentésű igéből származik a gyertya latin neve, a candela. Szorosan véve eredetileg azt jelentette: gyertya, viaszos zsinór. A neolatin nyelvekbe (olasz, spanyol, francia, portugál, román), de még az angolba is, aztán több jelentésmódosulással többféle a fénnyel, tűzzel kapcsolatba hozható tárgy vagy dolog megnevezésére alakult szó ebből a latin tőből. Kandalló – ravasz alak. Azt hihetnénk, hogy leszármazása egyenes ági a latin gyertyából, pedig a latin tő csak befolyásolta a magyar alak kialakulását, hiszen amit mi kandallóként használunk és értünk ma, észak-olasz jövevény, és a caldo, azaz meleg melléknévből született… Kandeláber – egyszerűbb történet. A latin candelabrum, vagyis gyertyatartó, német és francia közvetítéssel lett része a magyar szókincsnek.

Kezdetben volt a görög müsza. Azt jelentette, hogy „piszok a lámpabélen”. A latinba vándorolva lett belőle myxa, immár gyertyabél jelentéssel. Innen továbbvitte a francia, eredetileg valami ilyesmi alakban: mčche, vagyis kanóc, lámpabél, gyertyabél, ahonnan pedig igazi vándorszóként számos európai nyelvben megjelent, és vált olasszá: mecia, spanyollá: mecha, magyarrá: mécs stb. Eleinte azt jelentette, hogy gyertyabél, kanóc, de ma inkább olajlámpás értelemben használjuk. Kanóc szavunk német eredetű, és jelentésében köze van a boghoz, kontyhoz is, a viasz meg szláv gyökerekkel lett a miénk…

Kis kíváncsisággal, és akár egyetlen szál gyertyával a kezünkben, egész nyelvcsaládokat és nyelvtörténeti korszakokat barangolhatunk be, miközben egészen új értelmet nyer a közelség és a távolság érzékelése… Izgalmas terep. Arról nem is szólva, hogy hányféle szólás és mondás is létezik a gyertya szavunkkal! Hallotta már például, hogy Az ördögnek is kell olykor gyertyát gyújtani? Vagy azt tudja, kire mondják, hogy Dereka gyertya, keze gömbölyű…? A következő bejegyzésben erről olvashat majd…