blog

Gyertya és gyertyaláng a festészetben

2016.09.27 15:04

Múzeumban, festészeti kiállításon az éles szemű, gyertyakedvelő látogatónak előbb-utóbb biztosan szemet szúr, hogy a képeken rendre feltűnnek kedvencei, a gyertyák. Mindegy, hogy a középkor műkincsei között vagy a kortárs alkotások között bóklászik, a gyertya szimbolikája, kifejező ereje örök. A gyertya örök. Általában a Nap, a fény életadó erejét jeleníti meg, de éppen mert fénye könnyedén eloltható, jelképezi az élet bizonytalanságát is. A rómaiak előtt nem ismerték, de ahogy megjelentek a használatban, az istenek lábai előtt világítottak hódolat gyanánt.

A középkor keresztény világában a gyertyák és szimbolikájuk egyértelműen a keresztény univerzum középpontjához, Krisztus alakjához voltak köthetőek. Festményeken feltűnve őt fejezik ki; három gyertya megjelenése a Szentháromságra, hét gyertya a szentségekre utal. De középkori eredetű az a festészeti műfaj is, mely még a barokk korban is nagy népszerűségnek örvendett, az „ars moriendi”, vagyis a „jó halál” műfaja. A tanító célzatú alkotások arra intenek, hogy aki tiszta lélekkel szeretne átlépni a túlvilágra, annak egyik kezében keresztnek kell lennie, azt kifejezendő, hogy hittel felvértezve várja a halált, a másik kezében pedig az élet tűnékenységére emlékeztető gyertyát tartsa…

Itt van továbbá a festészet sok évszázados történetének szinte mindig jelenlévő témája: a vanitas. Az emberi élet hiábavalóságát megmutató képek azt igyekeznek bizonyítani, hogy mindannyian Isten kezében vagyunk, a sorsunk illékony, akár a gyertyaláng. A műfaj legjelesebb alkotásai a barokk korban készültek. Antonio de Pereda képén például a hatalom, a gazdagság elmúlását a gyöngyök, kártyák, fegyverek, pénzérmék társaságában kihunyt gyertya fejezi ki, Francis Quarles Emblémá-ján az emberi élet egyenesen egy szál gyertyával egyenlő. A hiábavalóságot a korban sokszor csendéletszerű képeken festették meg, ahol az élet és a halál művészeti szimbólumai egyszerre jelennek meg, szinte sosem nélkülözve a kihunyt vagy a még égő gyertyát.

A gyertya azonban a későbbi korszakokban is jelentős eleme maradt a festményeknek. Ki ne ismerné például Madarász Viktor híres alkotását, a Hunyadi László siratásá-t? A holttestet két gyertya világítja meg és teremt utánozhatatlan atmoszférát a festményen. A bánat, a fájdalom, a gyász kifejezőjeként pedig nem csupán Hunyadit, hanem az elbukott magyar szabadságharcot is siratja. Néhány évtizeddel később Gulácsy Lajos egyik legizgalmasabb képén jelenik meg a gyertya: Nő gyertyával. A sejtelmes gyertyafény időntúli hangulatot, feszültséget teremt a festményen.

És a gyertyák napjainkban is nélkülözhetetlen, izgalmas elemei a képzőművészeti alkotásoknak. Helen Sobiralski Berlinben élő fotóművésznő például rendszeresen merít ihletet a barokk kor festményeiről – ahol, mint láttuk, rendszeresen tűnnek fel a gyertyák. Cocaignesque című sorozatában különösen fontos szerep jut a gyertyáknak, mécseseknek, melyeknek fénye különleges atmoszférát teremt ezeken a nagy gonddal komponált fotókon.

Végül pedig egy érdekes, szinte friss hír a világ egyik legismertebb festményéről. A művészettörténészeket egészen a közelmúltig tartotta izgalomban a kérdés, hogy vajon Edvard Munch 1893-ban készült Sikoly című festményén mi az a szürkésfehér folt a sikító alak vállán? Nos, a legutóbbi kutatások megállapították, hogy a kis folt nem lehet más, mint a munka közben használt gyertya elfújt lángjából kifröccsenő viaszcseppecske…